hirmondo logo 1                      

Ma: Fülöp, Evelin

Prof. dr. Ódor László előadása a Magyar Mérnökök és Építészek Svájci Egyesületének szervezésében a Zürichi Műszaki Egyetemen 2015. április 14-én.

25 évvel ezelőtt nagykövetként érkezett Svájcba. Hazatérve 1994 őszén Budapesten a Corvinus Egyetemen intézetet alapított (Schweiz Institut). A svájciságért lelkesedő diákjai számára szótárba foglalta a helvétizmusokat.

- Ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy - mondják bölcs nagyapák nyelvtanuló unokáiknak. Maga Goethe is ezt írta: aki nem ismer idegen nyelvet, az nem ismerheti az anyanyelvét sem. Szögezzük le: a nyelvtanulás egy új, „idegen" nyelv révén való kulturális tanulást, egy új világlátás elsajátítását jelenti. Angolul használatos a "bicultural" fogalom. Így magyarul azt kellene mondanunk: „kétkultúrájúság" (a kétnyelvűség mintájára), de ilyen fogalomszavunk nincs! Nem szabad elfelejtenünk e téren való szemlélődésünkben az ún. Eisbergmodell-t: hogy - mint a jéghegy esetében - csak mintegy 10%-nyi látszik a vízszint felett, a nyelv esetében is 90%-nyi a tartóanyag, mely táplálja a nyelvet, a vízszint alatt van. Ezt nevezzük kultúrának, amelynek látszó- és hallható része a nyelv, csupán 10%! A vízszint alatti 90%-os jégrész (kultúra) nélkül nincs igazi nyelv, csak egyfajta jelnyelv, üres kommunikáció.

A kétnyelvűség lehet

- szándékolt, tanult kétnyelvűség, amikor tudatosan törekszünk az új nyelv révén egy új világban való eligazodásra: egy új, más kultúrában való jártasság megszerzésére. Ekkor folytonosan disztingválunk a két nyelv, a két nyelv világa között. Folyton figyelnünk kell arra, hogy ha magyarul beszélünk, magyarul, ha németül beszélünk, akkor németül gondolkodjunk. S ehhez hasonlóan kétféleképpen működjön artikulációs bázisunk, ha németül beszélünk, legyen benne ich és ach, elnyelt magánhangzó, ha magyarul beszélünk, akkor az első szótagot hangsúlyozzuk, virítson ki a beszédünkből az a-hang, és a többi.

- A másik kétnyelvűségi csoportba azok tartoznak, akik természetes folyamatban sajátították el a nyelveiket és nem gyakorolták azt, hogy a két nyelvet folytonosan megkülönböztessék - őket természetes kétnyelvűnek nevezi a nyelvészet.

Nyilvánvalóan az ideális megoldás az, ha a természetes kétnyelvűséghez - később - tudatosság társul. Ez - tökéletességében - ritka állapot és adottság, melyet szüntelen tudatos szándék ápol. Írók, újságírók, tudósok, tolmácsok urai ilyen kettős nyelvtehernek.

"Az emberi agy természete szerint egy nyelvre van kalibrálva" - írja egy lélektanra szakosodott nyelvész. Több nyelv (s révükön több világ) nehezen fér meg együtt: - szakmai térben és változó időben - abszolút teljességgel egy emberben. Egyszerre kellene szellemi-fogalmi teljességgel két helyen élni, hogy otthon legyünk mindkét világban. S ennek belső és külső feltételei vannak.

Kárpáti Pál, a berlini Humboldt Egyetem tanára írta, aki kitelepített gyermek volt (14 éves koráig élt Magyarországon): „állandó kettős tanulás az életem, hogy egyenlő szinten lássam, megéljem és megértsem a magyar és a német nyelv világát. De sose érhető el teljes és egyenrangú állapot. Ha azt mondom, „Weizenfeld", az egy szótári szó nekem, de ha magyarul mondom, "búzamező", érzem a nyári hőségben hullámzó búzamezők illatát.”

Tömegesen kevés kulturális közösségnek jutott részül olyan nagy mértékben az a szellemi-tudati trauma, mely a magyar önszemlélet-történelemben egy Versailles-i kiskastélyhoz, Trianon nevéhez kötődik. Hogy egyik napról a másikra más államtestek része lesz egy nagy történelmi hagyományú, szervesen összetartozó közösség. A területe kétharmada, magyar lakosságának több mint harmada egyik napról a másikra kisebbség. Az amputáció, csonkítás jogosan ideillő szó: ami gyakorlatban azt is jelentette, hogy más nyelven, más kultúra rendje, reflexei szerint, egy másik értékrend vonulataihoz igazodva kezdett működni az élet. A hozzá való alkalmazkodás első stádiuma volt a kétnyelvűség. Ez a kétnyelvűség aligha nevezhető gazdagodásnak, világbővülésnek. Legtöbb esetben - új fogalom ismét a szemlénkben: a "nyelvváltás"veszélyével való konfrontáció. Ami veszély gyakran volt (vált, lett) következménnyé, szorító valósággá. Az így lelki bajjá, keserűséggé váló egyéni váltáskényszer, hol dacot szült, kulturális, nyelvi bezárkózást, hol olyan döntést kényszerített ki az egyes emberből, hogy váltson: nyelvet, kultúrát, értékrendet, identitást. Hasonló ahhoz a döntéssorhoz, melyet a mai fiatal kivándorlók hoznak. A váltás kényszere egy nemzedéknyi váltászavart hoz. Öntudatzavaros kettősséget, - eredménye a mondat: „de legalább a gyerekeknek jobb lesz”.

Maga a kétnyelvűség veszélyes előszobája (is lehet) a nyelvváltásnak. Egyenetlen világlátást tükröz s szervetlen mozaikgondolkodást, vagyis egyfajta hasadt világlátást s végül: hasadt öntudatot okoz akár társadalmi méretekben is. (Belső nyugtalanságot, lelki-szellemi disszonanciát mindenképpen.) Ma is veszélyes kettősség, majd nyelv- és végül tudatváltás felé vivő út: a diaszpórában a szakmát tanulni akaró, felsőbb hivatást választó (egyetemre menő) magyar fiataloknak az anyanyelv a "kisnyelv", a család, a konyha nyelve maradt, és a szakmai érvényesüléshez szükséges állami nyelv lesz a tartalmilag (lexikailag, fogalmilag) erősebb, szakmailag-szellemileg izmosabb. A családjától tanulmányai miatt elkerülő fiatal ebben az aránytalansággal feszülő kettősségben lép át a felnőttkorba. A nyelvváltás ilyenféle előkészületéhez járul(t) még a gyakori vegyes házasodás, a nyelvi elegyesedés, annak az esélye, hogy a nyelv kommunikációs (érintkezési) eszközzé soványodik és mindinkább elveszti kultúra-hordozó fontosságát. A Global-English (globish) elterjedése is ezt a szellem- és kultúra hígító és elveszejtő kommunikációs jövőt hordozza. A frissen érkező – itt Svájcban is – ezt az ide térő kuplung-sorsot vállalja. Ezért ma felelős is érte!

E bevezető elrettentés után érthető, hogy előadásom címe után legalább kérdőjelet teszek:

A kétnyelvűség (a többnyelvűség) – gazdagodás-e valóban?

Ez szerintem felettébb indokolt a magyarországi környezet terében: Közép-Európára vonatkozóan. Lehet-e ember egyszerre két porta gazdája? Kétféle szellemi, lelki, kulturális világban otthonosan mozgó lakó? A mélyen gondolkodó ember egyszerre, míg beszél, kognitívan is megéli a nyelvet. Ezekről a kérdésekről többet tudunk meg a nyelvvel dolgozóktól (költőktől, íróktól), mint a nyelvtudomány művelőitől. A költő Weörös Sándor egyetlen mondatban megírja, milyen összefüggés-hálórendben él bennünk a nyelv: „A szavak különlévők és gyöngysorszerűek. A dolgok összefüggők és halomszerűek. Ezért a szavak és a dolgok csak ritkán súrolják egymást.” Hogy nem szeszélyesen egyedi példákra épül Weöres Sándor szemantikalánc megfigyelése, sok példával érzékeltethető. A kulturális élmények nyelvi rögzítésére, vagyis a "kollektív kulturális tárolásra" érzékenyebben, jobban hajló magyar nyelvben alig van szó s főként összetett szó, amelyben ez a szemantikai hálózatosodás nem volna megragadható. Magyarul például okos az, akinek gondolatrendszere okozati rendre épül, kedves, aki kedvvel csinál valamit (vagy mindent).

A szavak tőbeni összekapcsolódása még több kollektív tapasztalatot foglal szóba: ha biztonságban érezzük magunkat, akkor születik bizalom - s ha bizalom áll fenn, akkor biztos a helyzetünk. Villany, világos, villamos ugyanígy fűződik egy jelentés szálra, mint ahogy szab, szabad és szabály (vagyis a magyarban jelzett tapasztalat szerint)a szabadság egy szabott területen élhető meg úgy, ha vannak szabályok, melyeket betartunk.

A kétnyelvűség fárasztó s hiába látszik úgy - nagyon gondosan ápolt kettősségben - hogy egyenlően, egyenrangúan él a nyelvhasználóban, a két nyelv világa mégis különbözően - részleteiben mindenképpen egyenlőtlenül - létezik benne: különböző szintű és jellegű otthonossággal. Hatalmas műveltségi erő, akarat és elszántság kell ahhoz, hogy megközelítő egyenlőséggel, ápoltan és otthonos használhatósággal éljen bennünk mindkét, pláne több nyelv. Ez már a szocio- és a pszicholingvisztika tartománya. „Illata van a szavaknak” – mondta Kárpáti Pál. Donauschwabe-ként (gyermekként) került Németországba (keletre, az NDK-ba). Már ezzel az információval is léket ütöttünk a kétnyelvűséget könnyedén abszolút lehetőségnek vevő elméleteken. Magyarul kifejezhetetlen a németben szereplő súlyával, jellegével, mellékízével ez a "sowjetische Zone". Ha szórul szóra fordítom, átveszem, éppenhogy pontatlan vagyok. A formális pontosság vezet szakmai tévedéshez: félrevezet.

Példákat is lehet persze bőséggel találni, hogy írók nem anyanyelvükön teremtettek jelentős irodalmat. Hogy a kétnyelvűség magyar világában maradjunk: Volt, aki - azonban ritka kivételként - azon a nyelven írta műveit, amelyen az megszólalt benne: mint a szintén sváb költőnő, akire ma Pécsett gimnázium neve emlékeztet: Koch Valéria. Vagy még pregnánsabban: a gyermekként szüleivel ide, Svájcba kivándorló Nadj Abonji Melinda, aki a Tauben fliegen auf c. sikeres regényében ennek a hely-, struktúra- nyelv- és tudatváltásnak érzékletes leírását adja: sokszor nyomasztó, máskor a "keleti őshazának" felemelő látlelete. Németül írta!

A nyelveket el lehet hagyni, le lehet váltani. De a lelket? A csöndet? A két- és soknyelvűség vizsgálata csak részben a nyelvészet és a kultúra-antropológia kutatási tere. Interdiszciplináris: súlyos tényekkel és tapasztalatokkal benne van a pszichológia is! Egy svédországi magyar mesélte, hogy új hazája nyelvét tökélyig megtanulta, de ami hiányzott neki - s pótolhatatlanul - a svéd nyelv használata közben: az a magyar nyelv csöndje volt. A magyar nyelv csöndje - az új nyelv csöndjével pótolhatatlan hiány.

A kétnyelvűségben - különösen az átmenet idején a "már nem - még nem" állapotban, mely a nyelvváltás előállomása, bekövetkezhet a nyelvek egymás-kioltása. Ezzel szemben fontosabb a koordinált kétnyelvűség állapotának - az ugyan fáradságos - fenntartása, mint a két kulturális világ közötti veszteglés és szerencsétlen esetben a nyelvvesztés, ami tudatzavar része. Vagyis pszichológia. Sőt: pszichiátriai kérdés.

A legtöbb kétnyelvű ember természetes kétnyelvű. Nem tudatosan éli meg bilingvizmusát, hanem csak egyszerűen éli az életét, aminek a nyelvisége éppen olyan jelzetlen megmutatkozás, mint az orrfújás vagy a köhögés, a krákogás. A kétnyelvűségüket koordináló akarattal és megfelelő intellektussal ápolók között is óhatatlanul megjelennek olyan elemek, amelyeket a két kultúra közötti fogalmi senkiföldjén emelnek át egyik nyelvi kultúra világából a másikba. Ezeket a - valójában - "tükörfordításokat" úgy használják, hogy észre sem veszik az idegenséget. Ilyen például - gyakran hallhatóan itt Svájcban -, hogy "amikor "bepolgárosodtam". Hiszen ilyen szó nincs a magyar nyelvben, hogy "bepolgárosodni" - minthogy a fogalom is hiányzik. (Hiszen valójában németül s a németek sem tudják, mit jelent ez, hiszen a németek is állampolgárok lesznek, s nem egy település polgárai.)

A félreértés és az érthetetlenség veszélye nem ott és akkor fenyeget, amikor lényeges szemantikai különbségek állnak fent, hanem amikor hasonlót vagy éppen ugyanazt a szót mondom mindkét nyelven, de a szóhoz kapcsolódó mellékízek és a hagyományos kapcsolódódási jelek abszolút különbözőek. Különösen az ideológiai-filozófiai, leginkább pedig a politikai szókincs esetében. Temérdek szónak ilyen szemantikai felhangú mellécsúszása is okozza a mai Magyarország megítélésének baklövéseit: a "Nation" a magyar rendszerben "kulturális haza" s nem politikai valóság (mint az angolban a Nation, national). A Volk szó is más jelentésű, ha magyarul vagy Magyarországról szólunk. A kommunikációban részt vevő beszélő óhatatlanul s mindig a saját fogalmi világának erőrendszerébe helyezi el a frissen érkező információt. A német fülében - fogalmi hálórendszerében, kognitív rendszerében - a „határon túli magyarok" már önmagában irritáló, hiszen nyomban bekapcsolódik a saját tapasztalati világ, s egyből a hitleri német világ jut eszébe. Pláne a „Csonka-Magyarország" (vagy akár az „anyaország") a teljes félreértés forrása. Az „elszakított részek" szókapcsolás nyomban irritálják német beszélgetőtársunk érzékenységét, hiszen ki gondolná komolyan németül, hogy Kelet-Poroszországról vagy akár Elzászról kreatív szót szóljon. Történelmi rossz hangzásból és szemantikai aszinkronitásból (jelentéstani nem egyidejűségből) születik a magyar nacionalizmus vádképe.

A motiváció, hogy akarom-e egy másik kulturális közeg egyediségeit magamba fogadni, a nyitottság akarata nagyon lényeges. A nyelvi-kulturális bezárkózás, mint önvédelem, az egyén identitásának profán védése jellemzi a közép-európai térséget. Fölfoghatta-e széles körben az idegen államba átkerült, bekebelezett magyarság - ahogy Tamási Áron írta: amikor „kézhez vettek bennünket a románok”, úgy helyzetét, kétnyelvű, kétkultúrájú kényszerét a más államba átkerülve, mint gazdagodási lehetőséget? Társadalmilag a kétnyelvűség nemhogy nem jelentett s jelent gazdagodást, egy nemzedékre szabott helyzetként sokkal inkább lett a nyelvváltás előszobája. A házassággal vagy a tanulmányai révén a kétnyelvűség-kétkultúrájúság zsilipei közé került ember - hogy a képnél maradjak - gyermekeivel így már átzsilipelt a másik nyelv, a befogadó kultúra - román, szerb, szlovák, német - világába.

Noha Kányádi Sándor, aki tágra nyitotta szellemi világa kapuját, nem vallja magát kétnyelvűnek - a román irodalommal való kapcsolatát ugyanakkor gazdagodásnak fogja fel. De nem tud románul, néha kommunikál. Kányádi Sándor tagadja, hogy kétnyelvű volna. De egy háromsorosában – öt szóban - csengően kimondja a nemzetközi kommunikáció lényegét. „Aki megért s megértet, egy népet megéltet.”

Mi hát a megoldás? Van-e egyáltalán? Svájcban, ahol 46 idegen nyelvet tanulnak – párként egy-egy Nationalsprache-hoz (állam nyelvhez), a megvalósuló integráció útja-e ez a gyakorlat? A két- és a többnyelvűség segítése nem csak tűrés, hanem támogatás (lásd, amit a rétoromán nyelv megtartásáért itt elkövetnek.) Magyarok százezrei, fiatal szülők találkoznak a rövid távú vagy örökösnek szánt integráció kérdésével: neveljék-e kétnyelvűnek idekint született fiukat, lányukat. A kérdés: a kétnyelvűség a nyelvváltás előszobája vagy a fenntartható szimbiózis-e?

Biztatásul hangsúlyoznunk kell azonban keleten és nyugaton, mindenütt - kérdőjel nélkül, akárcsak reménységként is, hogy a többnyelvűség – gazdagodás.

De alapszabály a szándék: a kétnyelvűségnek csak úgy van értelme (és tartós és társadalmi) esélye, ha gazdagodásnak éljük meg. Nem azt mondom (sokan mondták!), hogy ehhez is pénz, pénz, pénz kell. Gondoljunk inkább a jéghegy képére. Vagy, ami kell, hogy otthon érezzék magukat ebben a kettős, hármas világban. Hogy otthon érezzék magukat az életükben, ehhez elsősorban nem pénz kell, hanem kultúra. Kultúra az emberben és kultúra a társaságban, a társadalomban.

Ódor László