Interjú Golarits Gyöngyivel

Vasárnap délután, a fél tizenkettes szentmise után vagyunk, melyet hagyományosan a Bruder Klaus plébániatemplomban celebrál a Zürichben és környékén élő magyar híveknek Varga Péter atya. Verőfényes novemberi időben lát vendégül schwamendingeni házában Golarits Gyöngyi, a Zürichi Magyar Ökumenikus Golarits Kórus alapítójának özvegye, hogy elmesélje a 32 éve sikerrel működő énekkar történetét.

Gyöngyiék háza Zürich egyik északkeleti városrészében, gyönyörűen gondozott kertvárosi környezetben áll. Schwamendingen egészen az 1950-es évekig megőrizte falusias jellegét, akkor azonban alig 3000 fős lakossága hirtelen a tízszeresére duzzadt. A II. világháborút követő gazdasági fellendülés idején ugyanis tízezerszám költöztek ide bevándorlók, akik a környező hatalmas gyárakban kaptak munkát. Az 1956-os forradalom leverését követően sok magyar menekült is itt talált új otthonra. Ekkor érkezett szüleivel Szentgotthárdról Gyöngyi is, aki tanulmányai befejeztével négy évtizeden át tanítónőként szolgálta a svájci társadalmat. Magyar népművészeti emlékekkel és saját festményeivel gazdagon berendezett házában hallgatom a zürichi magyarság egyik alapintézményének számító Golarits Kórus krónikáját.

A Svájcban töltött több mint fél évszázad alatt Gyöngyi soha nem szűnt meg szívén viselni a magyarság sorsát. Akárcsak néhai férje, a szintén '56-os Golarits István, aki még a forradalom előtt grafikusként diplomázott a Budapesti Képzőművészeti Főiskolán. Svájcba kerülve nagy hasznát vette a főiskola mellett szerzett kántori végzettségének is. Látva a zürichi magyarok közös éneklés iránti igényét, a magyar zenei kultúra megőrzése és továbbadása iránti elkötelezettségét, 1986-ban kórust alapított a jó hangú férfiakból. A kezdeti sikereken fellelkesülve hamarosan hölgyek is csatlakoztak hozzájuk. Az ekként vegyes karrá bővült csapatot nagy türelemmel, és odaadással, legjobb tudása szerint formálta igazi kórussá Golarits István, rávezetve a tagokat a fegyelmet és nagyfokú koncentrációt megkövetelő karéneklés mesterfogásaira. Mivel a kórus zeneileg nem képzett műkedvelőkből állt – közülük sokáig csak Fejes István, a Zürichi Operaház nyugalmazott magánénekese volt az egyetlen kivétel – István maga látott a repertoárt alkotó zeneművek átkomponálásához. Emellett maga is szerzett könnyen elsajátítható opusokat, így a kezdetben negyven darabból álló műsorkészlet idővel több mint száz darabossá gyarapodott.

A kórus régóta állandó szereplője a svájci magyarság nemzeti és egyházi ünnepeinek, valamint a 150 éves múltra visszatekintő Zürichi Magyarok Egyesülete rendezvényeinek. Többször kaptak már meghívást vendégszereplésre Svájc más városaiba is. A heti rendszerességgel megtartott próbák, a kórustagok születésnapjának megünneplése, a közös kirándulások mind olyan közösségformáló események, amelyek az emigrációban eltöltött hosszú évtizedek után is ébren tartják a magyar közösséghez való tartozás tudatát. 2003-ban bekövetkezett betegsége miatt tizenhét sikeres esztendő után Golarits István lemondott karnagyi tisztségéről. A kórus népszerűsége azonban mindmáig töretlen, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a legutóbb is elsöprő sikert arató fellépésük az idén immár 11. alkalommal megrendezett Svájci Magyarház Napon.

Esteledik, mire a kórus történetének végére érünk. Gyöngyiék házából kilépve újra Svájcban találom magam. Kívül külföld, belül Magyarország – hányszor tapasztaltam ezt a diaszpórában vagy szórványban élő magyarok otthonában vendégeskedve. Nincs okunk aggodalomra, amíg az Isten sok Golarits Istvánt és Gyöngyit ad a világ magyarságának.

Szerző: Ferkó Zoltán

A cikk eredeti verziója a Kőrösi Csoma Sándor Program honlapján olvasható.