2. Magyarház Nap Zürichben

4. rész

Pantomim

Karsai Gizella előadása a zürichi Magyarház-Napon

Néhány nappal a Magyarház-rendezvény előtt ismerkedtem meg Karsai Gizellával, Gizussal,
ahogyan őt mindenki szóltja.

Mondta, hogy a rendezvényen pantomim bemutatót fog tartani, amire kíváncsi voltam.
Mit is tudok én a pantomimről? Úgy is kérdezhetném, hogy mit is tudunk mi a pantomimről?
Vajon, ha megkérnénk száz embert, sorolja föl az általa ismert művészeteket, hánynak
jutna szébe a pantomim?

Őszintén szólva nekem is csak homályos fogalmaim voltak arról, milyen is az igazi pantomim.
Tudtam, hogy néhány pantomim művész csodálatosan magáévá tudja tenni, át tudja élni egy
állat mozgását, például a sas repülését, és ha azt bemutatja, olyan mértékben éli bele magát
a mozgásba, hogy az szinte hipnótikusan átragad a nézőkre, akik egyszerre csak látják a
megjátszott állatot, noha ember mozog a szemük előtt.

Azt azonban, hogy így, kis történeteket is el lehet mondani szavak nélkül, hogy szinte
mesélni lehet pantomimul, én sem tudtam.
Szerencsére nem késtem el az előadás kezdetét, e saját könyvbemutatómról jövet
(még tartott az arra való „kihegyezettségem”), eleinte nehezen tudtam beleilleszkedni a
bemutatott történetbe.

Ezt egy kicsit az izgő-mozgó közönség is okozhatta. Képzelem, hogy ez Gizust is zavarhatta,
ám ez rajta nem látszott.

Gyors és pontos mozdulatai olyan kifejezőek voltak, hogy szinte csak másodpercek teltek
bele és ott állt a színpadon egy üvegfal, amely mögött képet festett, azt a strucctollat
használva ecsetként, amely repülni szeretett volna. 

  Pillanatok alatt ott volt a sugárzó nap, felhők az égen és fák a földön.
  Lehet, hogy ezt csak beképzelem magamnak (de hát ez a pantomim
  lényege), én a felhõk alakjából még a szél irányát is le tudtam
  olvasni, pedig akkor még nem is tudtam, hogy jönni fog a szél!
  És jött a szél, pontosan onnan ahonnan a tájkép-festmény sejteni
  engedte. A szélben a strucctoll vágya beteljesedett: 
  repült, nagy élvezettel lebegett!

Gyorsan követték egymást a történetek: Az anya, aki fölneveli  gyermekét, ám egyszercsak
eljön a búcsú ideje.

A gyerek kirepül és ott marad a „magányzárka”, amely a történetben megint egy üvegfal,
de olyan, amit ököllel nem lehet széttörni.
Aztán a bohóc, aki virágot talál és megcsodálja az arról elrepülő katicabogarat és pillangót,
ám a virág kókadozni, hervadni kezd, és nem használ semmi öntözés, csak legvégül a bohóc
könnyei, aki szomorúan megsiratja a haldokló virágot. A virág föléled, amit a bohóc túláradó
örömmel fogad.

Vagy az álarc: mosdás, készülődés, fésülködés és az arc kifestése.
Aztán kilépünk a házból s az álarc leesik ...

Ez egyúttal példabeszéd is volt: az álarc nem változtat meg bennünket belülről is.

Lehet, hogy az emlékezetemben egy kicsit már összekeverednek az egyes mesék, de az
egész előadás mély benyomása megmarad bennem, például a lángok tánca, amelyben
Gizus kezeinek mozdulatai egyszerrecsak eltűntek és helyettük láttam égni a tüzet,
magasbacsapó lángokkal, pedig – mint később mondta – ahhoz a mutatványhoz a megfelelő
megvilágítás, szinte elengedhetetlen lett volna.
Tetszett az aláfestő, vagy háttérzenék kiválasztása is. Különösen az Álarc meséjéhez
választott zene esetében volt ez jólesően föltűnő.

Figyeltem egy kicsit a közönséget is, alig hiszem, hogy sokan lehettek ott, akik nálam
jobban ismerték volna a pantomimet, vagy nálam gyakrabban láttak volna ilyen előadást,
és mégis csodálatosan átélték a történeteket. Időnként még az is fölmerült bennem,
hogy többet értenek a mesékből, mint én, de az is lehet, hogy rajtuk jobban látszott az olyan
témák után a meghatódottság.

  Egy esetet sosem felejtek el:

  Gizus kezéből kiesett egy virág   (legalább is azt hiszem, ez nem volt
  szándékos ejtés) és egy pici kislány fölvette és vissza akarta adni.
  A jelenet másodpercekig állt, és valahogy nagyon, nagyon megható
  volt.

                                                                      Gyimóthy Gábor